8. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt! Remélem tetszeni fog! :D

Olvassátok egészséggel!

xJVictoria

-Ho… holnap? Mi… miért? Hogy hogy? – értetlenkedtem. Közben Harry feltápászkodott és a szoba közepéhez sétált.

-Gyógyultnak nyilvánítottak. – egy kis habozással rá. – Már szabad vagyok. – suttogta a plafont bámulva. Pár őrjítő másodperc után újra rám vezette tekintetét.

-Szabad. – ismételtem meg. Én is felálltam, de nem mentem közelebb hozzá.

-Minden szavamat ismételgetni fogod? – húzta kacér mosolyra száját.

-Minden szavamat ismételgetni fogod? – rikácsoltam, közben mindenféle grimaszt kreáltam hozzá.

-Ez kell majd eltűrnöm minden nap?  - rimánkodott.

Hozzád akar költözni. – dehogy akar.

-Miért kéne neked ezt minden nap eltűrni? – húztam fel szemöldököm.

-Azért, mert oda költözök hozzád.

Belsőhang 1, Sage Donoven 0.

-Neeem… A-a, a-a, aa-aa! – ráztam a fejem nemlegesen.

-Miért nem? Jól elszórakoztatnálak esténként, de, ha neked nappal van kedved hozzá, nekem úgy is megfelel. – rántotta meg a vállát.

-Kösz, de kihagynám. És azért nem fogadlak be, mert… mert… - gondolkodtam el a megfelelő kifogáson.

-Nem jut eszedbe semmilyen indok, igaz? – dugta ki rám a nyelvét.

-Mert borzasztóan gyerekes vagy. – öltöttem rá ki én is.

-És még én vagyok a gyerekes? – játszotta meg a sértődöttet.

-Igen. – fontam mellkasom előtt keresztbe a karom.

-Imádom amikor durcázol.  – fixírozott.

-Csak azt imádod? – húzogattam szemöldökeim.

-Imádom a mosolyod. – jött közelebb. – Imádom a nevetésed. – még közelebb. – Imádom a tested.  – lépett elém. – Imádom a szemeidet. – hajolt pár centi távolságra arcomtól. – És imádom a puha ajkaid. – érintette hozzá száját az enyémhez. – Amit az elkövetkező időben annyiszor fogok csókolni.

-Imádsz rajtam mindent, de mégsem vagy szerelmes belém. – néztem vele farkasszemet.

-Ezt meg mégis ki mondta? – akadt fenn.

-Te… egy éve. – hajtottam le fejem.

-Akkor sem azt akartam mondani, hogy nem szeretlek. – emelte fel államnál fogva arcomat, hogy felvegye a szemkontaktust. – Csak amikor te is kimondtad akkor megrémültem, mert nekem ez új. Nem volt komoly kapcsolatom senkivel és fogalmam sincs, hogy ezt mégis hogy kell. – sóhajtott. – De te megint elrontottad és leordítottál. És, ha ez nem lenne elég akkor még pluszba lepattintottál egy másik orvosnak és kerültél. – miközben szavalta a monológját, folyton vigyorgott.

-Megrémültél? – kezeimet a szívemre tettem és összekulcsoltam azokat. – Te bátor férfi. – gúnyolódtam.

-Hahaha… ismét megcsillogtattad a humorérzékedet. – forgatta meg szemeit.

-De tudom, hogy így is imádsz. – húztam mosolyra a számat.

-Úgy bizony. – puszilt arcon.

-Holnap mikor engednek ki? – tereltem el a témát másik irányba.

-Délután 3 óra körül. Addig senyvedek itt, aztán mehetek el.

-Jó… akkor holnap előbb elkéredzkedek, aztán elviszlek hozzám. – jelentettem ki egy kicsit savanyúan.

-Tényleg? – éljenzett még pár sort, aztán jó szorosan megölelt. – Köszönöm. – suttogta.

-Igazán nincs mit, de, ha tovább fojtogatsz, nem lesz kihez menned.   

-Jó akkor, majd máskor ölelgetlek. – nyomott puszit a homlokomra. – Imádlak.

-De, ha rosszul viselkedsz vagy visszaszólsz vagy bármilyen megjegyzést teszel bármire, akkor kicsinállak. – vigyorogtam rá.

-Nem leszek rossz.

-Ígérd meg! – szóltam rá.

-Ígérem. – tette szívére kezét.

-Akkor holnap! – intettem felé, majd megindítottam utamat az ajtó felé.

-Akkor holnap! – ő is intett egyet kézfejével. Szedtem lábaimat és már az ajtónál voltam, amikor egy erős rántást éreztem a karomon, majd Harry karjaiban landoltam. Kezeimmel megkapaszkodtam derekába és pólójába markoltam. Ő a nyakam hátsó részére simította hatalmas tenyerét, és így tartott meg.

-Mi… mit csinálsz? – kérdeztem rá.

-Imádom amikor azért dadogsz, mert a közelemben vagy.

-Mindenkinél ilyen vagyok. Túlságosan is közel vagy. - próbáltam eltolni magamtól apró tenyeremmel. Természetesen sikertelenül.

-Mindenkinél? Most elszomorítottál. – húzta mosolyra száját.

-Ez van édes!  - suttogtam. Lábujjhegyre álltam, így kerültem vele egy szintre. Tarkómról lejjebb vándorolt a keze, derekamon állapodott meg tenyere. Az én apró kezecskéim is vándor utakra indultak. Vállán támaszkodtam meg és így tornáztam magam még magasabbra.

-Úgy megcsókolnálak.

-Mi tart vissza?

-Félek, hogy megint tarkón vágsz.

-Attól félhetsz is. – mosolyogtam önelégülten. Ő is megvillantotta bugyi szaggató mosolyát és újra arcomat fixírozta. – Miért bámulsz ennyire?

-Annyira magadat adod, hogy észre sem veszed, hogy mennyire különleges vagy. – suttogott. – Imádlak.

-Azt mond, hogy szeretsz! Nekem nem elég az, hogy imádsz. – húztam magamhoz még közelebb.

-Kis telhetetlen. – pöckölte meg orrával az enyémet. – Szeretlek Sage Elizabeth Donoven!

-Szeretlek Harold Edward Styles!

7. Fejezet

Sziasztok babák! Meghoztam a következő fejezetet is. Most egy kicsit rövidebb részt hoztam, mert akkor lesz csak függővége. Nemsokára hozom a következőt. Most nem tartok mesedélutánt. Remélem tetszeni fog!

Kellemes olvasást!

xJVictoria

-Te.

-Szóval én. – mondta elkeseredett hangon.

-Igen. Te. – váltottam arra a hangnemre amire ő is.

-Nem tudsz elfelejteni, igaz? – húzta vigyorra a száját.

-Egy ilyen seggfejt hogyis tudnék? – mosolyogtam rá.

-Hmm… Ott a pont. – kacsintott.

Egy ideig elgondolkodva ültünk egymás mellett, majd Harry törte meg a csendet.

-Akarod tudni, hogy hol voltam Sarah-val?

-Őt is meghúztad valahol? – villantottam egy „éngyőztemarcot”.

-Hahaha… Nagyon vicces vagy. Nem. Na akkor akarod tudni? – felvontam szemöldököm, majd egy aprót bólintottam. – Alá kellett írnom egy papírt és egy nő elmagyarázta, hogy hogy kéne viselkednie egy normális embernek.

-És evvel mégis mire akarsz utalni?

-Nem mondom el.

-Hogy mi? – akadtam fenn. Mi az hogy nem mondja el? Megígérte.

Mit vártál tőle? Megint felfog hozakodni a csókkal és te bele fogsz menni. Idióta. – ha ez az ára, hogy végre kibökje akkor állok elébe.

-Emlékszel arra az egy feltételre?

Mondtam.

Ideje sem volt felfogni mit csinálok, már hajoltam is ajkaira, amire 1 éve vártam. Gyorsan vettetem véget neki, de pont volt ideje, hogy visszacsókoljon. Elhajoltam és megláttam a hatalmas kaján vigyort az arcán.

-Na halljam! – szóltam neki egy kicsit erélyesen.

-A-a ez nem volt rendes. – ingatta fejét.

-Nem volt rendes?! NEM VOLT RENDES?! – akadtam ki.

Tépd meg! – talán most hallgatok rád.

Nem Sage ez nem helyes. Emlékezz mit tanítottak a dühkezelő tanfolyamon. – szállt vitába a józan eszem.

-Hahó! – lengette meg kezeit a szemeim előtt. – Megint máshol jársz.

-Mi? Nem, csak gondolkodtam.

-Arról, hogy megcsinálod megint, csak most rendesen? – jelentek meg gödröcskéi.

-Nem, nem arról. – szűkítettem össze szemeimet.

-Akkor miről? – húzta féloldalas mosolyra száját miközben arcomat fixírozta.

-Semmiről, nem érdekes. – erőltettem magamra valami vicsorítás félét.

-Aham… Persze…

-Megsértődtél? – vonom fel szemöldököm.

-Talán. – próbálta visszafojtani a mosolygását, de nem nagyon jött össze neki. Ezért nevetségesen nézett ki, így felnevettem kinézetére.

-Gyökér vagy! – mondtam két nevetés között és finoman vállba ütöttem.

-A te gyökered. – mondta mire abba hagytam a nevetést és rámosolyogtam.

-Na akkor hol is voltál az előbb?

-Az egyik irodába. Tudod ahol könyvelik a betegek megérkezését és távozását. – befogtam a száját így nem tudta fojtatni.

-Várj csak! Akkor, ha oda mentetek és alá kellett írnod valamit, akkor az azt jelenti, hogy…

-Holnap távozhatok a Creedmoor-ból. 

6. Fejezet

Sziasztok babáim! Meghoztam a 6. Fejezetet. Ennek a résznek megírásában segétkezett a legjobb barátnőm – Evelin -, „segítőkészségének” köszönhetően tudtam csak ma hozni a részt. Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

xJVictoria

*1 évvel késöbb

Pontosan egy évvel ezelőtt volt életem egyik sorsdöntő napja. Annyira kis naiv voltam és nem láttam a tetteim mélységét, és annak következményeit. Szerelmet vallott és én minden feltétel nélkül elhittem neki és beleszerettem.

Keresd meg! Add vissza legalább a töredékét annak amit veled tett! – most az egyszer valami okosat is mondtál. Ördögi vigyorra húztam ajkaim és már indultam is a zárkájához ahol már 1 éve csücsül. A 306-os zárka már-már üvöltött a látogatásomért. Sietve szedtem lábaimat a lépcsőkön, hogy minél előbb oda érhessek. Végig rohantam a folyosón, köpenyem csak úgy lobogott. Megálltam az ajtó előtt.

306

Nem mertem kinyitni, nyúltam volna a kilincsért, de a kezem nem engedelmeskedett. Arrébb álltam, a fal mellé és háttal neki támaszkodtam. Szépen, lassan lecsúsztam a fal mellé, és a kezeimet kezdtem el fixírozni. Körülbelül 10 percet ültem ott, amikor halk, majd egyre hangosabb cipőkopogást hallottam. Tekintetemet felvezettem a szőke nővérre és az azt követő fiúra. Harry-re.

-Jó napot Dr. Donoven! Jól van? – kérdezte Sarah, aggodalmas tekintettel. A Donoven szóra az őt követő fiú felemelte fejét és rám meredt üveges tekintettel. Egy nagyon halvány mosoly jelent meg ajkain.

-Persze, persze jól vagyok. – tápászkodtam fel az ülésből. – Én csak Harry-vel… illetve Mr. Styles-al váltanék pár szót. – újra a fiúra vezettem a tekintetem, aki még mindig engem figyelt. Nem értettem, hogy hogy ilyenkor vitte el Sarah a kezelésre, hisz mindig reggel szokott lenni, de most délután 2 van.

-Nem is tudom, hogy lehet-e ilyet, mivel már nem ön a kezelőorvosa. – húzta el száját. – Maximum a beteg engedélyével. – fordult Harry felé. Ő csak egy aprót bólintott. A szőke nővér gyorsan kinyitotta a zárka ajtaját, majd miután mindketten beléptünk becsukta mögöttünk.

Jaj, szegény, pici Harry most mindent visszakapsz! – egyetértek.

Miután bezáródott az ajtó a göndörke leült az ágyára és kényelembe helyezte magát.

-Szóval mit óhajt Dr. Donoven?

-Beszélgetni szeretnék. Veled.

-Akkor csak tessék. Kérdezzen! Cseverésszünk! – húzta ördögi vigyorra a száját. Felvonom a szemöldököm, mert nem értem a felhőtlen nagy jókedvét.

-Miért most voltál kezelésen? – kérdeztem.

-Nem kezelésen voltam. – vigyora még nagyobbra nőtt.

-Akkor?

-Egy feltétellel mondom el. – felállt a helyéről és közelebb lépdelt hozzám. – Egy csók.

-Te most szórakozol velem? Nem dőlök be neked úgy, mint egy éve. Nem vagyok már olyan kis naiv, mint akkor. – ordítottam rá.

-Én nem kiabálnék annyira a helyedben. A szobák nem hangszigeteltek, és a végén még nem tudnád kideríteni amiért jöttél. – kacsintott rám. Kacér mosolyra húzta a száját és még közelebb jött.

-Tudod mit, inkább beszéljünk azokról az emberekről, akiket megöltél. Miért gyilkoltad meg őket, Harry?  Ők nem feküdtek le veled? – gúnyos vigyor ült ki az arcomra.

-Talán… - villantotta meg fehér fogsorát. Elképedtem a nyugodtságára.

Ez egy újabb trükköd? Most már nem válik be.

-Megint előveszed azt a hülye játékodat, mint egy éve?

-Vegyem elő? Múltkor amikor benned járt nagyon örültél neki. – szemeim kikerekedtek és arcom paradicsom vörössé vált.

-Nem teljesen erre céloztam. – forgattam meg szemeimet.

-Kár, pedig megismételhetnénk. Még mindig emlékszek a kéjes nyögéseidre. – ajkát beharapta, majd folytatta. – Hogy is volt? Ohh…Harry…Dugj meg… - utánozott.

-Fejezd be! – szóltam rá erélyesen. Szemeimet összeszűkítettem és nézésemmel kb. 16-szor megöltem.

-Ahh…Mélyebbre… - nyöszörögte tovább.

És te ebbe lettél szerelmes? – Te is fogd be! Nem vagyok rád kíváncsi!

-Harry! – hangom inkább hangzott hörgésnek, mint emberinek.

-Igen, ilyet is csináltál közben, ha emlékezetem nem csal. Meg amikor elélveztél… - az ajtó hirtelen nyílt ki és lépett be rajta Sarah. Mindketten felé fordultunk.

-Megzavartam valamit? – kérdezte félve.

-Igen, az első együttlétünket ecseteltem, éppen. – válaszolta Harry.

-Hogy mi? – szegényke összezavarodott, de édes. – Önök már régebb óta ismerik egymást?

-Igen körülbelül egy éve találkoztunk abban a parkolóban, ott. – mutatott ki az ablakon a parkolóra. Én a homlokomra csaptam és elkezdtem süllyedni a szégyenben.

Nyeld el föld! – Köszi, én is szeretlek belsőhang!

-Akkor, hogy vagyis mikor? Nem értem.

-Amikor betörtek… - ilyenkor befogtam Harry száját és tovább folytattam helyette.

-Biztos még a nyugtató hatása alatt áll. Össze-vissza beszél tőle.

-Milyen nyugtató?

-Amit minden reggel megkap.

-Ja, nem is tudtam. – szőke.

-Nem minden nővérnek mondják.

-Ohh akkor már értem. Igazából csak azért jöttem, hogy minden rendben van-e.

-Igen, minden a legnagyobb rendben. – küldtem felé egy mosolyt, majd egy apró biccentéssel újra kiviharzott.

-Fúj, megnyaltál? – kérdeztem a kezemet elkapva a szájától.

-Igen, máshol is megnyaljalak? Ott lent még nem próbáltuk, épp itt lenne az ideje. – erre a mondatára lendült a kezem és tarkón csaptam. – Ouch! Ne feledd, hogy egy gyilkossal vagy egy szobában. – kacsintott.

-Miért félnem kéne tőled?

-Rettegned. – gonoszul mosolygott rám és ezt a szívességet én is viszonoztam. – Éééss, meddig maradsz? – húzta el az „és” szócskát.

-Akár az egész délutánom rád áldozom. – ültem le ágyára, feltettem a lábam és kényelembe helyezkedtem, őt ott hagyva. Kacér vigyort villantottam felé, ezzel kihívva őt.

-Remek. – csapta össze a tenyerét. Oda ült mellém és a fülembe suttogott, mintha bárki meghallhatná. – Tudod, mit tudnék veled csinálni egy délután alatt? – dorombolta érzékien.

-Te meg tudod, hogy mikre vagyok képes egy délután alatt csak a kezemmel?

-Nem is tudom.. –harapta be ajkait. – Megmutathatnád.

Legyen Harry, de csak a te kérésedre. Egy jól irányzott mozdulattal tarkón csaptam, újra.

-Nem éppen erre gondoltam. – simogatta a kezem által ejtett vörös foltot. – Egy kis finom kézimunka jobban esett volna. – egyszerre nevettünk fel.

Miért vagy vele ilyen jóban? Ne csináld, már megint! – Hagyj békén! Tudom, mit csinálok!

Persze… Eddig is tudtad.

-Min gondolkozol ennyire?

-Ja, nem gondolkodok, csak a belsőhangommal veszekszem.

-És mi a vita tárgya? – húzogatta szemöldökét.

-Te.